2012. június 25., hétfő

5. fejezet


Hátra fordultam, és egy hatalmas hústoronnyal találtam szembe magamat. Kissé összerezzentem, és az első gondolatom a következő volt: Honnan tudja a nevemet? Aztán persze leesett a tantusz, és elvigyorodtam. Csak bólogatni tudtam, mire a testőr intett, és követni kezdtük őt. Végeláthatatlan folyosókon, ajtókon keresztül meneteltünk. Bent nagyon hűvös volt, és éreztem, hogy libabőrös leszek – bár lehet, nem csak a hideg volt az oka. Hatalmasak sóhajtoztam, mint aki rosszul van, az őr egyszer hátra is nézett, de nem sokáig foglalkozott velem. Egy újabb ajtó elé értünk, itt viszont megfordult, biccentett, és elment. Kétségbeesve néztem Bellára, aki egész egyszerűen bekopogott, majd megragadta a kilincset, és benyitott. Hirtelen kivert a víz, és hidegrázásom volt egyszerre. Ott álltak mind az öten, de engem csak a göndör hajú, egyik legmagasabb fiú érdekelt. Amint kinyílt az ajtó, érdeklődve fordult erre, és akkor úgy éreztem, a szívem leállt egy pillanatra. Először olyan elképedt arcot vágott, hogyha nem lettem volna teljesen bepánikolva, még nevettem is volna rajta. Aztán hatalmas vigyor jelent meg az arcán, és felém futott. Erős karjai azonnal megtaláltak, és felkaptak. Megpörgetett egy jó párszor, miközben én erőteljesen kapaszkodtam belé, hogy el ne szálljak a nagy centrifugális erőtől. Közben végig a nevemet kántálta.
-          Jaj, de jó, már szédültem. – mondtam, mikor végre le méltóztatott tenni.
-       Istenem, de hiányoztál. – ölelt meg még egyszer. – Nőttél. – jegyezte meg, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Mikor meglátta Bellát, felé rohant.
-          Jézusom, Dree! De megváltoztál! – ölelte meg Harry.
-      Tudod, hogy utálom, mikor így hívsz. – morogta Bella, de azért elmosolyodott. – Te viszont Harold, semmit nem változtál. Csak nagyobb lett a hajad. – mondta már hangosabban Bella, mire a fiúk elnevették magukat.
-          Veled még nem találkoztam. – fordult Pen felé Harry. – Benned kit tisztelhetek?
-    Penelopé Hazel. – mondta halál nyugodtan Pen, ami hozzá – és a körülményekhez – képest nagydolog volt.
-   Harry Styles. Nos, Penelopé, igazán örülök, hogy megismerhettelek.  Ő vette át a helyem a csapatban? – fordult felém Harry, amit egy fejcsóválással, és egy bágyadt mosollyal jutalmaztam.
-          Nem. Téged lehetetlen pótolni. – vigyorogtam. – De tény, hogy Pen sokkal okosabb nálad.
-     Hogy micsoda? – játszotta a felháborodottat Harry, de a szája sarkában ott bujkált az az édes mosolya. – Ha így állunk! – mondta, majd leült az egyik székre.
-          Minket is beavatnál? – szólalt meg végül… Louis, igen, Louis!
-          Srácok! Ő az a Jamie, akiről beszéltem. – mosolygott Harry, majd csillogó szemeivel rám nézett.
-          Ó, örvendek, Harry ex-legjobb barátja. – jött oda Louis, és megölelt.
-          Ex?! – háborodtam fel.
-          Már én vagyok a legjobb barátja, édes virágszál. – kacsintott, majd Harryre nézett. – Ugye, babám?
-          Lehet, hogy ezt még egyszer át kell gondolnom. – vigyorgott Harry, miközben végig engem nézett.
Louis felháborodott képet vágott, majd gonoszul rám nézett, és hápogva elvonult az öltöző másik végébe. A többi fiú is odajött, és bár már találkoztunk, még egyszer bemutatkoztak, a biztonság kedvéért. Zayn. A haja rengeteget nőtt, az tuti. És kiderült, hogy cigizik. Viszont még mindig elég visszahúzódó, és jellemében egyáltalán nem változott, szóval ez jó dolog. Niall. Még mindig rengeteget zabál, ez tény, és még mindig megvan az ír akcentusa, de ő sem változott jellemben semmit. És Liam. Neki köszönhetem, hogy most itt lehetek. Ha ő nem vesz észre, talán Harry sem. Hálásan elmosolyodtam, és magamhoz szorítottam, mikor megölelt.
-       Na, és nem is mesélted még Liam, hogy szúrtad ki, Jamet? – karolt át Harry, miközben húzott maga mellett, hogy leüljek vele a kanapéra.
-      Hát, nem volt nehéz. Kiszúrta a szemed. – mondta Liam, mire elmosolyodtam. – És egyesekkel ellentétben nekem jó az arcmemóriám. – bökött a buksijára, és a többi fiú felé nézett, akik csak fütyörészni kezdtek, mintha ide sem figyelnének. Harry elnevette magát.
-      Még egyszer köszönöm, Liam. – mondta, miközben jobban magához szorított, mintha csak biztosra akarna menni, hogy nem szakadunk el egymástól megint.
-          És milyen is VOLT a ti barátságotok, konkrétan? Mert tegnap csak annyit mondtál, hogy a legjobb barátod VOLT. – Louis ennyire szíven ütötte volna Harry kijelentése?
- Amikor odaköltöztek Holmes Chapelbe, átjött hozzánk, mert szomszédok voltunk. És összebarátkoztunk. Mindent elmondtam neki, ő is nekem, és mindenben támogattuk a másikat. – itt rám nézett. – Olyan, mintha lett volna egy húgom. – megpuszilta a homlokom. Annyira jól esett bőrének érintése, ilyen hosszú idő után, hogy az elmondhatatlan.
-          És Dree? – biccentett Bella felé Liam.
-          Bella vagyok, csak ez a degenerált hív mindig Dreenek. – forgatta meg a szemeit Bella.
-          Bellával gimiben találkoztunk. Összebarátkoztunk. Kb. ennyi.
-          Ez aztán a romantikus történet. – szipogott Louis, de biztosan csak megjátszotta.
-       Fiúk, mennünk kell! – lépett be egy nagyobb darab emberke, majd ránk szegezte a pillantását. – Tegyétek ki őket, aztán indulás! – majd elviharzott. Milyen kedves…
-          Paul. – sóhajtott Niall. – A menedzserünk. Bocs, hogy ilyen bunkó volt, csak rossz kedvében van.
Én csak megráztam a fejem, hogy nincs semmi gond, de Bella szeme szikrákat szórt – nem szerette, ha valaki ilyen bunkó. Kelletlenül felálltam, ahogy Harry is azonnal, majd a derekamat átölelve sétáltunk ki a kupisan hagyott öltözőből. Mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, úgy viselkedett velem. Teljesen természetesen, és ez jó. A hátsó ajtón menünk ki, hogy egy rajongó se lásson meg minket. Harry a lelkemre kötötte, hogy felhívom, vagy ő hív fel, és számot cseréltünk. Ismét megölelt, majd egy apró puszit nyomott az arcomra, és beszálltak a turnébuszba. Még utoljára kipillantott az ablakon, és elvigyorodott, amit én ugyanilyen pillantással viszonoztam, aztán beindult a motor, és a busz is eltűnt a sötét, londoni éjszakában… 

Ismét hat komment, sráácok. :) Remélem, tetszik nektek ez a rész is! :D Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, csak tegnap egész délután nem voltam itthon, és nem tudtam befejezni, viszont most itt van! :D
Noémi xXx

2012. június 22., péntek

4. fejezet


A fények hirtelen lekapcsolódtak, és a lányok sikítása bezengte az egész arénát. Ha eddig fülledt és meleg volt idebent a levegő, most milyen lehetett, ahogy lányok ezrei sikoltoztak, és használták el az értékes levegőt. Éreztem, hogy bár elég lengén voltam öltözve, és nem is ugráltam, sikítoztam, vagy bármi, de apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon. Szuper. Harry egy izzadt lovat fog látni a színpad előtt. Hálát adtam az égnek, hogy ujjatlan felsőt vettem fel, így nem éktelenkedhetett undorító izzadságfolt a hónaljamon.
Bella oldalba lökött, hogy állítsam készenlétbe a táblát. Megráztam a fejem, hogy még nem, majd, van még idő. A monitoron elkezdődött tíztől a visszaszámlálás. A tömeg egy emberként ordította a számokat, persze minket kivéve. Mi csak vártunk, vártunk, hogy leteljen az a tíz másodperc, és előjöjjenek a színpad mögül a fiúk. Nem éreztem szükségét az ordibálásnak, hiszen úgy sem vesznek észre, mindenki azt csinálja. Akkor meg mi értelme? Bella és Pen kényelmesen elhelyezkedett a kordonon, amit persze a biztonsági őrök nem néztek jó szemmel, de mikor látták, hogy csak onnan figyelnek, annyiban hagyták.
A sikítás hirtelen felerősödött, amiből azt szűrtem le, hogy a visszaszámlálás véget ért, ezért a színpad felé kaptam a fejem. Megjelentek mind az öten, vigyorogva, koncertre készen. Végignéztem mind az öt fiún. Csak most vettem észre, mennyit változtak az X-Faktor óta. Mind férfiasabbak, és – jó értelemben – mások lettek. Bella ismét oldalba bökött, de megint leintettem: hisz még csak most kezdődik a koncert! A fiúk köszöntötték a közönséget, és énekelni kezdtek. Elég furán festhettünk ott hárman; az összes rajongó sikoltozik, mi meg tök nyugodtan figyelünk az első sorban. Oké, nem tök nyugodtan, mivel én például halálra izgulom magam, hogy mi lesz itt, de Pen és Bella tök nyuginak tűnnek – és persze nincs is okuk idegeskedni. Nekem már annál inkább.
Liam – ha jó emlékszem a nevére – előrébb jött, pont elém, és rám nézett. Ha őrült rajongó lennék, most kiugranák a bőrömből, de csak összeszorítottam a szám, és nagy szemeket meresztettem rá. Nem hiszem, hogy felismert, hisz ha kettőször látott eddigi életében. Mindenesetre felém nézett még egy darabig, majd annyiban hagyta a dolgot, és a színpad másik felére vándorolt. A dalt nem ismertem; valószínűleg valami kevésbé felkapott daluk az albumukról, én pedig csak a What Makes You Beautifult és a One Thinget ismerem, bár mindkettőnél hiányos szöveggel. Nem törtem össze magam a dalszövegeket illetően. A refrénben eléggé sokszor ismételgették, hogy „I want”, szóval gondolom ez lehetett a címe.
Bella ismét elkezdett böködni. Megforgattam a szemeimet, és megragadtam a hatalmas kartontáblát, amire a következő feliratot pingálta barátnőm: Hi, Harry! I am Jamie! :) És egy felém mutató nyilacska. Kicsit sem éreztem magam furán. Rövidtávon nem volt nehéz feladat tartani azt a lapot, de mikor elindult a következő dal, éreztem, hogy kezd fáradni a karom. Pen ezt látta, mert rám mosolygott, és átvette a táblát, természetesen úgy, hogy a nyíl még mindig felém mutasson.
A közönség teljes extázisban volt. Többen bömböltek, vinnyogtak, volt, aki el is ájult, és egy biztonsági őr mentette ki a tömegből. Ilyen tekintetben teljesen kilógtunk a sorból. Pen is elfáradt, ezért Bella vette át a táblát.
 - Nyugi, nem adjuk fel! – mondta nekem, bár csak suttogásnak tűnt az egész a hatalmas zsivaj miatt.
Már a hatodik dalnál jártunk – ezt legalább ismertem -, és mikor Harry szólója jött, előre lépett a színpad elejére. Pont elém. De nem lefelé nézett, sokkal inkább a távolba, valahova az aréna végébe. Kezdett minden reményem elfogyni, mikor megláttam, hogy Liam böködni kezdi, és felém mutogat. A szívem majd kiugrott a helyéről. Bellával még vadabbul kezdtük nyújtani a táblát, hogy Harry is kiszúrja, nem érdekelt, hogy már majd letörik a karom a helyéről. A szólója végénél elmosolyodott, és a szemembe nézett. A remény apró szikrái megjelentek bennem, hogy igen, meglátott, tudja, hogy itt vagyok, és megkeres!
Még két dal volt, és mindkét dal közben Harry szemei végig rajtam voltak. És csak mosolyogtam, és vártam a koncert végét. Közben azt vettem észre, hogy Harry a többieknek is elmondja, hogy „Jé, itt van Jamie!”, mert Louissal és Niallel is sugdolózott, majd felém mutatott, persze, csak diszkréten, majd Zaynnel is elismételte ugyan ezt, és immáron öt szempár szegeződött rám a színpad irányából. Bella csak nevetve átölelt, miszerint „Megcsináltuk!”. Bár ő nem volt Harryvel annyira jóban, bevallotta párszor, hogy neki is hiányzik a sok hülyesége. Hát, lehet, hogy most visszakapjuk.
A koncertnek vége lett, mi pedig kihömpölyögtünk a tömeggel az utcára, a friss levegőbe.
 - Levegő! – ordított fel Bella, miközben hatalmasat szippantott a kicsit sem tiszta városi szmogból, ami London fölött ült, és kicsit se nézték hülyének.
De mi csak nevettünk rajta, hiszen jól ismertük már Bellát, és teljes mértékben egyetértettünk vele. A benti fülledtség valami borzasztó volt. Nem is értem, hogy maradhattunk életben! Éppen ezt ecseteltem a lányoknak, mikor valaki mély hangján megszólított.
-          Jamie Rebecca Roberts?



Na, ahogy ígértem, itt is van! Ez most hosszabb fejezet lett, szóval örüljetek a fejeteknek! :D A három
komment viszont még mindig áll,  és remélem, elnyerte tetszéseteket ez a rész. Puszipá,
Noémi xXx

3. fejezet


Teljes harci díszben menetelünk az aréna felé. Kezemben egy tábla, ami Bella szerint a kulcsa annak, hogy Harry észrevegyen. Nem tudom, minden esetre hallgattam rá, és elhoztam az általa firkált feliratot. Kezdtem elbizonytalanodni a tervét illetően, de innen nem volt visszaút. Pen odaadta a jegyeket, majd beengedtek minket a hatalmas, emberekkel teli és fülledt arénába. Bella és Pen két oldalról megragadott, és elindultunk a tömeg sűrűjébe.
-          Minél előbb kell lenned, hogy Harry lássa a táblát. – magyarázta Bella
És bár koránt sem voltam olyan biztos benne, hogy működni fog ez az egész, nem tiltakoztam, mert ismertem eléggé Bellát ahhoz, hogy tudjam, mikre képes. A lányokból álló tömegnek persze nemigen tetszett, hogy mi csak úgy befurakodunk előre, mikor ők voltak itt előbb, és a nem tetszésüknek hangot is adtak. Először csak pár felháborodott kiáltást hallottam, majd lökdösődni is kezdtek. Bella persze ezt is elintézte, mégpedig azzal, hogy mindenkin lökött egy hatalmasat, utána nem mertek már hozzánk érni se. Az első sort egy kordon választotta el a színpadtól, a kordon és a színpad között pedig itt-ott egy-egy testőr állt, mogorva képpel, keresztbe font kézzel. Ijesztőek voltak, nem kicsit. Még volt idő a koncertig, ezért átbeszéltük még egyszer a Bella szerint halálbiztos tervet. Pont középen voltunk, előttünk éppen egy testőr sem állt, valószínűleg mi nem tűntünk annyira őrültnek, mint például a pár emberrel arrébb lévő lánycsoport, akik már bőgni kezdtek, pedig még a fények is égtek. Őszintén szólva nem is figyeltem Bellára. Csak az járt a fejembe, hogy mi lesz, ha tényleg beválik a terv? Ha tényleg meglátja a táblát? Vajon lejön a koncert közepén, vagy csak utána hív be az öltözőbe? Vagy nem is fog neki semmi jelentőséget tulajdonítani, azt gondolja majd, csak egy szupermegszállott játszadozik vele? Ismét körbevettek a kételyek, amiket Bella egy csettintéssel elhessegetett – szó szerint -, mivel az arcomba csettintett. Mikor kérdőn néztem rá, csak megrázta a fejét, és odament az egyik securityhez.
-       Elnézést, mikor kezdődik a koncert? – kérdezte Bella a hústoronytól. – Ugyanis elvileg hétkor kellett volna kezdődnie, de már tíz perccel is elmúlt hét! – morfondírozott, és úgy tűnik, csöppet sem érdekelte, hogy milyen erős vagy éppen ideges lehet az őr.
-    Amint a fiúk elkészültek. – az őr lezártnak tekintette a témát, mert ismét a tömeget kezdte el fürkészni.
-          Cöh. – fújtatott Bella, mikor visszajött mellénk. – Micsoda alak!
Nem akartam mondani, hogy neki nem az a dolga, hogy tudja, mikor kezdődik a koncert, hanem az, hogy vigyázza a fiúk biztonságát az őrjöngő rajongóktól, mint amilyenek a „kedves” szomszédjaink itt, de inkább ismét csendben maradtam. Túl csendes vagyok ma! Talán azért, mert ma végre újra láthatom Harryt, és félek, hogy feltépem a régi sebeket? Igen, valószínűleg ez az oka. 



Ma még hozok egy részt, ígérem, viszont szeretnék most már szabni egy kommenthatárt is. :) Egyenlőre ez három kommentet jelent. Az idő múlásával ez nőhet is, attól függ, mennyire vagytok aktívak. Ja, és ha lehet, egy rövidke véleményt is kérek az adott részről, nem csak egy "jó. Siess a kövivel!"-t. :D Pussz, 
Noémi xXx

2012. június 20., szerda

2. fejezet


Másnap reggel úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a várost, de Pen nem akart jönni, azt mondta, aludni szeretne, így nélküle mentünk. London gyönyörű. Már értem, miért imádom ezt a várost. Van valami a légkörében, ami magához húz, vagy nem tudom. Talán a piros buszok, talán a kedves emberek, vagy talán csak a tudat, hogy a legjobb barátom itt tartózkodik jelenleg is. Mindenesetre felfedeztük a környéket, találtunk egy kis boltot, ahol bevásároltunk, elsétáltunk a Trafalgar térre, hogy tudjuk, milyen messzire vagyunk a központtól. Szerencsére csak fél óra gyalog, Bellanak meg van jogsija és kocsija, szóval nem kell tömegközlekedést igénybe vennünk. Olyan nagyon gyakran…
-      Hiányzik? – szólalt meg Bella.
-     Nagyon. – sóhajtottam. – Tudod, régen közös álmunk volt, hogy Londonba költözzünk. Azt mondta, egyszer elhoz ide. Megnézzük a teret, a palotát, felülünk a London Eyera… - éreztem, hogy a tekintetem homályosodni kezd.
Az emlékek minduntalan feltörtek belőlem, és akkor ez volt. Sírtam. Ha tudná, min mentem keresztül, talán ő is keresne. Amikor elment, rájöttem, hogy nélküle üres az életem. Bár Belláék próbálták pótolni az űrt, de teljesen sosem tudták. Főleg úgy volt a nehéz, hogy nap, mint nap szembetalálkoztam vele az Interneten, a tévében, mindenhol. Miért nem mentem el soha koncertre? Tudtam, hogy úgy se vett volna észre, akkor meg minek ostorozzam még jobban magam? Belláék többször próbáltak már elráncigálni koncertekre, ha voltak a közelben, de sosem mentem el. Hisz már úgy sem ismerne fel, vagy ha mégis, akkor sem tulajdonítana akkora jelentőséget nekem! Hisz ő már elismert híresség, több millió lánnyal találkozik naponta! Azon sem csodálkoznék, ha már nem is emlékezne rám…
-          Föld hívja Jamiet! – integetett a fejem előtt Bella.
-          Hm? – néztem rá.
-          Elbambultál. Azt mondtam, szerintem menjünk haza.
Csak bólintottam, és hazamentünk. Otthon alighogy beléptünk az ajtón, Pen letámadott minket. Valamiről hadovált, de nem értettem, csak visítozott, meg ugrált egyfolytában, ez nem rá vall. Mikor megkértem, hogy beszéljen érthetően, megragadta a kezem, és behúzott a szobájába. A fehér ágyán a kis laptopja pihent, azon valami videó ment. Elindította elölről. Harryéket interjúvolták meg, én már azon voltam,hogy kimegyek, mikor visszarántott, és intett, hogy figyeljek.
-         Mi hiányzik legjobban a „régi életetekből”, srácok?- kérdezte a riporter.
-         Az, hogy nem mehetünk sehova, anélkül, hogy felismernének minket. – mondta Niall.
-         Nekem személy szerint egy régi jó barátom is hiányzik. – szólt közbe Harry.
-         Megtudhatjuk, mi a neve? – kérdezte a riporter.
-    Jamie. – mosolygott. – Ő volt otthon a legjobb barátom, csak aztán megszűnt közöttünk a kapcsolat. Sajnos sehogy se tudom elérni, pedig nagyon hiányzik.
A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, egész London meghallotta. Tehát emlékszik rám. Hiányzom neki. Nem felejtett el, és gondol rám! Ez hihetetlen! Azonnal meg kell keresnem!
 -   Holnap az itteni arénában koncerteznek. – mosolyodott el Pen, valószínűleg az arcomat látva.
Talán van remény, hogy újra találkozzunk! Hogy bepótoljuk a kimaradt időt. Hogy ismét a karjaimba zárhassam. Hogy újra csesztethessük egymást minden kis dologgal, és nevessünk egymás rémes viccein! Van esély. Boldogan Pen nyakába ugrottam, és megszorongattam. A kis nyomozóm! Mindent kiderít! Elvileg már a jegyeket is megrendelte nekünk, csak el kell menni, és Harrynek észre kell venni. Erre Bellanak támadt is egy jó ötlete. Indul a menet! A hadművelet neve: Koncert. 

2012. június 19., kedd

1. fejezet


London. Ködös, nyirkos, borús, hűvös. Álmaim városa. Már tizenöt éves koromban kinéztem magamnak, hogy igenis, itt fogok élni egyszer. Mivel eddig Holmes Chapelben éltem. De ma, a nyár hivatalos kezdetével, és a vizsgák végeztével szabad utat kaptam a fővárosba. Két legjobb barátnőmmel – akik mindig támogatnak – kiköltözünk Londonba, bár Anya szerint a nyár végéig sem fogjuk bírni egyedül, de azért elengedett minket. Viszont, a két évvel ezelőtt történtek miatt már nem csak azért akarok Londonba költözni, mert imádom ezt a várost. Két évvel ezelőtt egy nagyon kedves barátom hagyott ott engem az aprócska városban, hogy elmenjen szerencsét próbálni, és valóra váltani az álmát. Én természetesen támogattam, és az első pár hétben még tartottuk a kapcsolatot; de ahogy egyre híresebb lett, úgy lett egyre elfoglaltabb is, és a telefonok és az e-mailek elmaradoztak, végül pedig teljesen megszűnt közöttünk a kapcsolat. Most viszont, hogy betöltöttem a tizennyolcat, letettem az érettségit, és hivatalosan is nyári szünet van, beköltözhetek Belláékkal Apáék londoni házába, amit sosem használtak, csak megvették, biztonság kedvéért. Apropó, Belláék. Két jó barátnőm van, Bella és Pen. Osztálytársak voltunk, együtt csinálunk mindent. Bella olyan szókimondó csaj, míg Pen kicsit visszahúzódóbb, de én mindkettőjüket imádom, majdnem annyira, mint a legjobb barátomat…
A ház maga aranyos volt, három hálószobás, pont egy mindenkinek, egy nagy nappalival, két fürdővel és egy bazi nagy konyhával. Meg persze gyönyörű kilátással London szürke kis utcáira, ahol mindig pezseg az élet. Belláék persze azonnal visítozni kezdtek, hogy milyen szép a ház, de én csak bámultam ki az ablakon. Nem tudom, mit reméltem. Talán majd megpillantom az utcán, egyes egyedül? Még ha erre is járna, azt biztos vagy feltűnő lenne a sok rajongólánytól, vagy pedig elvegyülne a tömegben, napszemüvegben és kapucniban. Reménytelen.
 - Jam! Gyere kipakolni! – kiáltott rám Bella.
Sóhajtottam egy hatalmasat. Időm, mint a tenger. Egy nap még biztosan találkozhatok Harryvel. Ha nem ma, hát holnap. Egyszer biztos.
Bella és Pen teljesen fel voltak pörögve. Vigyorogva vezettek körbe a házban, bemutatva a lakás mindegy négyzetcentiméterét, és közben persze teljesen be voltak zsongva, hogy mostantól együtt élünk Londonban. Miután nagyjából berendezkedtünk, mindhárman leültünk a tévé elé. Éppen Ő ment. Még anno 2010-ben jelentkezett az X-Faktorba, ahol a táborig jutott, de ott összerakták másik négy – meg kell mondanom, igen helyes – sráccal. Végül nagyon népszerűek lettek, és a harmadik helyig jutottak. Nagyon büszke voltam rá, egy élő adást még láttam is, a legelsőt. Még akkor találkoztam a fiúkkal, de csak annyira tellett, hogy bemutatkozzak nekik, és Harry megölelgessen, már el is tűntek, szóval, szerintem nem emlékeznek rám. Még azt is megkérdőjelezem, hogy Harry emlékszik-e rám. 

Prológus


Félénken pislogok ki az ablakon, szemeimmel a környéket pásztázom. Kint ragyogóan süt a nap, ami mondjuk nem megszokott itt, de kit érdekel? Anya megmondta, hogy menjek ki, és keressek magamnak játszótársat. Mondani könnyű! Majd biztos találok egy korombeli, tizenegy éves gyereket, aki hajlandó velem leállni játszani… Óvatosan kilépek az apró udvarra, onnan ki az utcára. A szomszéd házból nevetést hallok, így arra gondolok, becsöngetek, hátha lakik ott gyerek. Félénken benyomom a csengőt, és várok. Egy kedvesnek tűni, fiatalos nő lép ki, és bíztatóan rám mosolyog.
-          Szia, kicsikém. Tudok neked segíteni valamiben?
-          Jamie Rebecca Roberts vagyok. Most költöztünk ide. Anyukám kiküldött játszani, hogy megismerkedhessek a szomszéd gyerekekkel. – darálom le gyorsan.
-          Én Anne vagyok, gyere beljebb. – mosolyog, és beljebb invitál. – Harry, Gemma, gyertek ide! – kiabál, és nemsokára feltűnik egy kb. velem egy idős fiú és egy picit idősebb lány. – Ők Harry és Gemma.
-          Sziasztok, Jamie vagyok. – mosolyodok el. – Most költöztünk ide.
-          Menjetek, játszatok kicsit vele. – szólal meg Anne.
-          Anya, én most tévét akarok nézni. – mondja sértődötten a lány, Gemma, majd elviharzik. Anne jelentőségteljesen a fiúra néz.
-          Megyek. – sóhajt végül.
Kimegyünk az utcára, és felém fordul. Aranyos, göndörke haja van, és hatalmas, zöld szemei. Magasabb nálam, de nem sokkal, és barátságosan mosolyog.
-          Harry vagyok. – szólal meg végül.
-          Jamie. – mosolygok.
-          Mit csináljunk?
-          Nem tudom. – kuncogok.
-          Csikis vagy? – vigyorodik el gonoszan.
-          Igen. – nevetek, előre felkészülve a támadásra.
Ujjai azonnal megtalálnak, és csiklandozni kezdenek ott, ahol érnek. Én visítva és nevetve próbálom tudtára adni, hogy NAGYON csikis vagyok. Nekidőlök a kerítésnek, ott próbálok menekülni, de nem sikerül, még mindig eszeveszetten csikiz.
-          Elég! – sikítom. – Hagyd abba!
-          Nem! – nyújtja ki a nyelvét, és folytatja.
-          Harry, kérlek!
-          Oké, abbahagyom, de csak mert szépen kérted. – nevet.
-          Te mindig ilyen vagy? – kérdezem mosolyogva.
-          Milyen?
-          Vicces. – nevetek.
-          Aha. – nevet ő is, és óvatosan megfogja a kezem. – Tudod, Jamie, szerintem ez egy nagyon jó barátság kezdete. – mosolyog, majd húzni kezd. Nem tudom hova, de követem, mert megbízom benne.