4. fejezet

A fények hirtelen lekapcsolódtak, és a lányok sikítása bezengte az egész arénát. Ha eddig fülledt és meleg volt idebent a levegő, most milyen lehetett, ahogy lányok ezrei sikoltoztak, és használták el az értékes levegőt. Éreztem, hogy bár elég lengén voltam öltözve, és nem is ugráltam, sikítoztam, vagy bármi, de apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon. Szuper. Harry egy izzadt lovat fog látni a színpad előtt. Hálát adtam az égnek, hogy ujjatlan felsőt vettem fel, így nem éktelenkedhetett undorító izzadságfolt a hónaljamon.

Bella oldalba lökött, hogy állítsam készenlétbe a táblát. Megráztam a fejem, hogy még nem, majd, van még idő. A monitoron elkezdődött tíztől a visszaszámlálás. A tömeg egy emberként ordította a számokat, persze minket kivéve. Mi csak vártunk, vártunk, hogy leteljen az a tíz másodperc, és előjöjjenek a színpad mögül a fiúk. Nem éreztem szükségét az ordibálásnak, hiszen úgy sem vesznek észre, mindenki azt csinálja. Akkor meg mi értelme? Bella és Pen kényelmesen elhelyezkedett a kordonon, amit persze a biztonsági őrök nem néztek jó szemmel, de mikor látták, hogy csak onnan figyelnek, annyiban hagyták.

A sikítás hirtelen felerősödött, amiből azt szűrtem le, hogy a visszaszámlálás véget ért, ezért a színpad felé kaptam a fejem. Megjelentek mind az öten, vigyorogva, koncertre készen. Végignéztem mind az öt fiún. Csak most vettem észre, mennyit változtak az X-Faktor óta. Mind férfiasabbak, és – jó értelemben – mások lettek. Bella ismét oldalba bökött, de megint leintettem: hisz még csak most kezdődik a koncert! A fiúk köszöntötték a közönséget, és énekelni kezdtek. Elég furán festhettünk ott hárman; az összes rajongó sikoltozik, mi meg tök nyugodtan figyelünk az első sorban. Oké, nem tök nyugodtan, mivel én például halálra izgulom magam, hogy mi lesz itt, de Pen és Bella tök nyuginak tűnnek – és persze nincs is okuk idegeskedni. Nekem már annál inkább.

Liam – ha jó emlékszem a nevére – előrébb jött, pont elém, és rám nézett. Ha őrült rajongó lennék, most kiugranák a bőrömből, de csak összeszorítottam a szám, és nagy szemeket meresztettem rá. Nem hiszem, hogy felismert, hisz ha kettőször látott eddigi életében. Mindenesetre felém nézett még egy darabig, majd annyiban hagyta a dolgot, és a színpad másik felére vándorolt. A dalt nem ismertem; valószínűleg valami kevésbé felkapott daluk az albumukról, én pedig csak a What Makes You Beautifult és a One Thinget ismerem, bár mindkettőnél hiányos szöveggel. Nem törtem össze magam a dalszövegeket illetően. A refrénben eléggé sokszor ismételgették, hogy „I want”, szóval gondolom ez lehetett a címe.

Bella ismét elkezdett böködni. Megforgattam a szemeimet, és megragadtam a hatalmas kartontáblát, amire a következő feliratot pingálta barátnőm: Hi, Harry! I am Jamie! :) És egy felém mutató nyilacska. Kicsit sem éreztem magam furán. Rövidtávon nem volt nehéz feladat tartani azt a lapot, de mikor elindult a következő dal, éreztem, hogy kezd fáradni a karom. Pen ezt látta, mert rám mosolygott, és átvette a táblát, természetesen úgy, hogy a nyíl még mindig felém mutasson.

A közönség teljes extázisban volt. Többen bömböltek, vinnyogtak, volt, aki el is ájult, és egy biztonsági őr mentette ki a tömegből. Ilyen tekintetben teljesen kilógtunk a sorból. Pen is elfáradt, ezért Bella vette át a táblát.

 - Nyugi, nem adjuk fel! – mondta nekem, bár csak suttogásnak tűnt az egész a hatalmas zsivaj miatt.

Már a hatodik dalnál jártunk – ezt legalább ismertem -, és mikor Harry szólója jött, előre lépett a színpad elejére. Pont elém. De nem lefelé nézett, sokkal inkább a távolba, valahova az aréna végébe. Kezdett minden reményem elfogyni, mikor megláttam, hogy Liam böködni kezdi, és felém mutogat. A szívem majd kiugrott a helyéről. Bellával még vadabbul kezdtük nyújtani a táblát, hogy Harry is kiszúrja, nem érdekelt, hogy már majd letörik a karom a helyéről. A szólója végénél elmosolyodott, és a szemembe nézett. A remény apró szikrái megjelentek bennem, hogy igen, meglátott, tudja, hogy itt vagyok, és megkeres!

Még két dal volt, és mindkét dal közben Harry szemei végig rajtam voltak. És csak mosolyogtam, és vártam a koncert végét. Közben azt vettem észre, hogy Harry a többieknek is elmondja, hogy „Jé, itt van Jamie!”, mert Louissal és Niallel is sugdolózott, majd felém mutatott, persze, csak diszkréten, majd Zaynnel is elismételte ugyan ezt, és immáron öt szempár szegeződött rám a színpad irányából. Bella csak nevetve átölelt, miszerint „Megcsináltuk!”. Bár ő nem volt Harryvel annyira jóban, bevallotta párszor, hogy neki is hiányzik a sok hülyesége. Hát, lehet, hogy most visszakapjuk.

A koncertnek vége lett, mi pedig kihömpölyögtünk a tömeggel az utcára, a friss levegőbe.

 - Levegő! – ordított fel Bella, miközben hatalmasat szippantott a kicsit sem tiszta városi szmogból, ami London fölött ült, és kicsit se nézték hülyének.

De mi csak nevettünk rajta, hiszen jól ismertük már Bellát, és teljes mértékben egyetértettünk vele. A benti fülledtség valami borzasztó volt. Nem is értem, hogy maradhattunk életben! Éppen ezt ecseteltem a lányoknak, mikor valaki mély hangján megszólított.

-          Jamie Rebecca Roberts?

Na, ahogy ígértem, itt is van! Ez most hosszabb fejezet lett, szóval örüljetek a fejeteknek! :D A három

komment viszont még mindig áll,  és remélem, elnyerte tetszéseteket ez a rész. Puszipá,

Noémi xXx